2017-10-26

Leah Remini – A ​Bajkeverő

FÜLSZÖVEG: A ​New York Times bestseller listájának első helyezettje. Leah Remini, a szabad szájú színésznő, televíziós műsorvezető, és valóságshow-sztár mindent feltáró visszaemlékezése bepillantást enged az olvasó számára a Szcientológiai Egyházzal való több mint harminc éven keresztül tartó, felkavaró eseményekkel és szívszorító drámákkal teli kapcsolatba. 

Leah Remini soha nem fogta vissza magát, ha valamit el akart mondani. A nagyszájú brooklyni lány pontosan annak köszönheti hosszú évek óta töretlen karrierját, hogy mindig kész volt elmondani ami a szívét nyomta, kiállt magáért, és ha kellett, az elfogadott normákat sem félt felrúgni. Azonban néha nagy árat kell fizetni azért, ha valaki bajkeverő. 

A Bajkeverő Leah Remini, és családtagjai érzelmi és szellemi szabadság felé tartó figyelemre méltó utazásának bátor, pimasz, és különösen olvasmányos krónikája. Visszaemlékezés ez, mely egy őszintén élt élet során, súlyos áldozatok árán feltárt igazságokat mutat be – egy olyan író tollából, aki nem fél a következményektől.


INFORMÁCIÓ:
Kiadó: KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ KFT. 
Oldalak száma: 343
Borító: PUHATÁBLÁS, RAGASZTÓKÖTÖTT
Súly: 450 g
ISBN: 9789633999226
Nyelv: MAGYAR
Kiadás éve: 2017 
Sorozat: ARANY PÖTTYÖS 
Illusztráció:KÉPEKKEL
Fordító: Császár László

SZERINTEM: Ez a bejegyzés egy kicsit rendhagyó lesz, ugyanis képtelen vagyok kihagyni a véleményemet a szcientológiával kapcsolatosan belőle – még úgy is, hogy benne van a pakliban, hogy esetleg engem is elkezdhetnek üldözni, zaklatni. Mondjuk kicsit olyan ez nekem, mint a nyolcadik kerületi gettók, vagy a Hős utca: nem kételkedem, hogy léteznek azok a borzalmak, de a saját szememmel még nem láttam, szóval nekem mégis olyan hihetetlen ez az egész. Nyilván a pesti példákat a saját szememmel is megnézhetném, de mint mondtam, nem tagadom, így talán jobb, hogy ebben az állapotban vagyok, és nem tapasztaltam még semmit belőle.

Szóval a szcientológia: egyházként utalnak rá, de egy ilyen szekta nem lehet egyház, vallási csoport. Azok a dolgok, amiket Leah leírt a könyvében, és amik egyébként is köztudottak inkább a szekta definícióját valósítják meg, és nem az egyházét. Ami a könyvből lejött, hogy fizess, mint a katonatiszt egy életen át, fogd be a szád, egyáltalán ne gondolkodj, csak csináld, amit mi mondunk neked, ebben az agymosott állapotban, és talán lehetsz valaki a szektában.

A könyvben nekem rettenetesen tetszett Leah stílusa, gondolkodása, illetve ahogyan visszaemlékezett arra, hogy tulajdonképpen soha nem sikerült teljesen átmosniuk az agyát, mindig is volt benne némi kétely, csak ezeket szépen elnyomta, minden életszakaszában más-más okból kifolyólag. Volt egy pont, ahol úgy éreztem, hogy Remini nagyon közel áll hozzám, leginkább azért, mert kritikus: belőlem már csak azért sem lehetne például (jó) szcientológus, mert én is sokat jártatom a szám (olyankor is, amikor nem kellene, de ez más tészta), és én is mindent kritizálok – egyszer az egyik tanárnőm pont ezzel érvelt, hogy jó szakot választottam az egyetemen, mert kritikusan gondolkodom, és nem megyek a birkacsorda után.

A könyv egyébként kronológiailag Leah gyerekkorától indul, amikor az anyjával és a testvérével együtt beléptek a szcientológusok közé, közben pedig három évtized eltelik, és egészen napjainkig követhetjük nyomon az életét, amikor már szabad. Remini 2013-ban lépett ki, az utolsó pár év pedig olvasva is elég kemény volt, habár helyenként a döbbenet mellett azt éreztem, hogy voltak ott sokkal brutálisabb, "szaftosabb" sztorik is, csak érthető okokból nem került nyomdába. Ó igen, és elég sok részlet kiderül a Tom Cruise – Katie Holmes frigyról-házasságról is, vagy mondjuk arról, amit egyszer olvastam, hogy Katie-nek egy mukk nélkül kellett szülnie, és miért van ez. A celebpár körüli események nagyobb része egyébként az esküvő, amikor több megmagyarázhatatlan dolog is történt – erről elég részletesen ír Leah.

Nem állítom, hogy a könyv light volt, hiszen rengeteg brutális dologról olvashatunk, és azt hiszem, így is fejet hajthatunk Remini előtt, hogy ezeket leírta, az amerikai kiadónak pedig hogy kiadták. Nem tudom, hogy Magyarországon ennek a szektának mekkora befolyása van, de a könyvet olvasva le a kalappal a Könyvmolyképző előtt is, hogy ezt így bevállalták.


Összegezve a könyv olvasmányos, megdöbbentő, elgondolkodtató, és helyenként sokkoló. Emocionális oldalról nézve tényleg úgy éreztem, mintha valami mesét olvasnék, vagy egy fikciót, disztópiát, azonban a racionális énem azt mondta, hogy baszki, ezek mindennap megtörténnek. Talán ezeknek az elegye miatt voltam képtelen letenni a könyvet a kezemből (úgy indítottam, hogy csak pár mondatot beleolvasok, amikor föleszméltem, akkor pedig már a harmadánál jártam). Ajánlom nagyon. Nem mondom, hogy elkápráztatott, mert az eléggé morbid hasonlat lenne, sokkal inkább magához láncolt a stílus is, és a tartalom is.

Zárásként pedig engedjetek meg egy másik személyes példát is: idén, a Könyvfesztiválon (igen, Budapesten) már kissé fáradtan járkáltam körbe, leginkább már csak nézelődtem a fényképezőmmel a nyakamban. Az egyik stand a szcientológusoké volt, ez akkor leesett pár másodperc alatt, amikor megláttam a szektaalapító nevét – direkt nem fogom leírni, ciki vagy nem, nem akarom, hogy a Google keresőmotorjaiban szerepeljen a blogom, ha rákeres valaki arra a névre – majd elkezdtek kérdezősködni, én pedig a totális elutasító, csak szabaduljak már taktikát vettem fel (azért hátraarcot nem akartam vágni, mindegy, hogy kik, ennél jobban neveltek), de szerintem nem is akartak olvasni sem a szavaimban, sem a testbeszédemben. Nem emlékszem már a konkrét párbeszédre, de a lényege az volt, hogy próbáltak meggyőzni, hogy vigyek valami szórólapot, és a könyv is hátha érdekel; az életemről is kérdezgettek, a szektájukról, hogy mit tudok róluk, stb.; én pedig annyira elutasító és racionális válaszokat adtam, hogy egyszerűen látszott rajtuk, hogy nem tudnak velem mit kezdeni. Nem tudom, hogy ezek után akartak-e még egyáltalán, de ez jól esett a lelkemnek, hogy képes voltam megmagyarázni ész érvekkel a gondolataimat, és nem csak bólogattam, hogy igen, igazad van, és nem tudtak olyat mondani, amire ne lett volna válaszom, véleményem. Nyilván a legfőbb kérdés, hogy ők mondjuk mi a franckarikát kerestek a Könyvfesztiválon, de ez egy olyan morális kérdés, amiben nem én döntök (hanem valószínűleg a pénz).

Talán a bejegyzés hangvétele mást mutat, de nem gyűlölöm szenvedélyesen őket, szimplán csak a hagyjuk egymást békén taktikát követem. Az más kérdés, hogy – mint amúgy majdnem mindenről – elég velős véleményem van, amire ez a könyv csak még jobban ráerősített.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Egyetértesz? Vagy hiányérzeted van a bejegyzéssel kapcsolatban? Írd meg! Minden megjegyzésnek örülök, mindig kíváncsi vagyok, hogy ti mit gondoltok :)